Sok minden. Lehet így, úgy vagy egészen másképp. Minden esetre eredetileg, ahogy nálunk megjelent, alattvalói hódolatot jelölt: A szokás a 18. században terjedt el. 1764-ben a pozsonyi országgyűlésen Mária Teréziát üdvözölték így először hivatalosan, majd ezután vált gyakorlattá. A hódolatot az idegen (osztrák) uralkodó felé nyelvileg még nyomatékosítja, hogy a fogalmat a németből vettük át. Amíg a “te csak házasodj” tkp. egyfajta hatalmi berendezkedés Ausztriában, addig a “kisztihand” a vazallusi hűség és hódolat jele.
Aztán pl. a kommunizmusban (“népi demokráciában”) üldözték (legalábbis igyekeztek), de egészen kitörölni az emberi viselkedésből nem sikerült.
A Népszava 1949-ben még ezt írta: Egész szótárunkban, mely a kapitalizmus illemtanának nyelvészeti gyümölcse, a kézcsók műveleténél csodálatos lehetőségeink vannak. Azt is mondhatjuk, hogy kezét csókolom, azt is, hogy csókolom a kezét, azt is, hogy kisztihand és mindezt variálhatjuk a számtani sor végtelensége szerint.
A 70-es évekre már inkább a humoros-nevetséges hozzáállás uralkodik, legalábbis Lisziák Elek “Kisztihand, Budapest” című kisfilmjében: Azért az mégis más, kisztihand. Nyugat. Elegancia. Műveltség. Nem tetszik elhinni, kisztihand, Nápolyban az utolsó koldus is perfekt olasz. Na? Kérdem én, kisztihand, van ilyen minálunk? Höhö, még koldus sincsen, kisztihand. Messze vagyunk mi még attól. Ég és föld, kisztihand. Emberek. Báj. Közvetlenség.
Később, az ún. “rendszerváltás” éveiben úgy tűnik, elvesztettünk valamit az addigi meghatározottságokból, és a “kézcsók” felől is újra keverték a lapokat (a szokottat és szokatlant). Amikor a dolgokat a visszájára fordítjuk. Amit a marxizmus a “talpára” állított vagy az illumináltak invertáltak?
Jó, alázat (tisztelet) valamiképpen. Mit mond (árul el) ez az egész a hierarchiáról? A vazallusságról? Kinek szabad (mit?), kinek nem?
Ferenc pápa kinek a vazallusa (lett volna)? Vazallusnak pedig nem “kezitcsókolom”, csak valamit úgy hevenyészetten? Szokás szerint a pápa gyűrűjét csókolják a hívek. Tehát ebben is más valami lenne itt divatban (érvényben).
Talán, nem jól kivehetően a Merkel-féle kéztartás (szimbólum)? Talán. Elképzelni el tudnám. Nos, Merkel is (meg még ki mindenki) megkapta ezt a különös (megmosolyogtató?) tiszteletet. A “hajlongás” immár politikai “hungarikum” lett.
Aztán, ami kijár, az kijár (mindenkinek), még a látszólagos ellenfelünknek is.
Egy sármos politikai géniusz, aki megmutatta a világnak, hogy mi is az a “stílus” („Le style, c’est l’homme“) , egy kelet (közép? kelet-közép? közép-kelet?) európai megmutatta, hogyan lehet leporolni az avitt osztrák (monarchikus) örökséget, és újra divatba hozni egy már elfelejteni látszott köszönési formát. Igen, a Viktor ismét (meg)győzött. Kezitcsókolom … “kékharisnya” – egyébként köszönjük az Orbán Vik-et (is).