A német labdarúgó-szövetség (DFB) új arca

Végre egymásra találtak, egy ideális partner-kapcsolat. Nem is akarok valami “szakmai” dolgot megjegyezni, hiszen világossá tették nemrég, a “be nem avatottak” ne szóljanak bele ebbe a “játékba” (“Ez a mi játékunk, nem az övék. Ha Trump és Infantino egyetértettek ebben, az őrültség. Ez a két ember semmit nem tud a labdarúgásról, éppen ezért nem is kellene beleszólniuk” – J. Klopp) Nekem meg pláne.

Persze, lenne egy-két marginális észrevételem az egész “cirkuszhoz”. Az új igazgató kiemelte már az első megnyilatkozásában, hogy a német nemzeti futballjátéknak újra (?) meg kell találnia a “szórakoztató komponenst” (Spass-Faktor). Azt jelenti, hogy az egyre terheltebb játékosok örömmel játsszanak (örömmel és ne fogcsikorgatva győzzenek), és örömük átragadjon a nézőkre is, akik ebben az új érzésben elfelejthetik mindennapi gondjaikat (többek között az egyre magasabb belépő-árakat). Ha pedig eltűnne ez az öröm, az igazgató is nagyvonalúan (térítés mentesen) lemondana a “cirkusz” igazgatásáról.

«An dem Tag, an dem ihr mich nicht mehr wollt, gehe ich — ohne jede Entschädigung für die Entlassung. Wenn ihr morgen sagt, ich sei Scheiße, gehe ich. Nicht nur ein Einzelner, es müssen mehr sein. Wenn der DFB sagt, ich sei Scheiße, gehe ich.

Wenn ihr euch unpassend verhaltet und meine Familie nicht in Ruhe lasst, bin ich sofort weg. Kritisiert mich, wenn etwas nicht funktioniert. Ich arbeite gerne daran. Es geht nur um die Arbeit. Jürgen Klopp hat keine Karriere nach der Nationalmannschaft. Ideal wäre es, wenn das der Höhepunkt meiner Karriere wird.» (J. Klopp; idézi Bundesliga blog)

Sikerülhet mindez, hogy egyre nagyobb a terhelés (teljesítmény) úgy, hogy közben élvezni is tudjuk a “játékot” (mindkét oldalon: pályán és nézőtéren)?

Für Klopp steht fest: Moderne Fußballer müssen schneller, stärker und belastbarer sein als jemals zuvor. Die Besten behalten sich dabei aber etwas ganz Entscheidendes bei – die Freude am Spiel.

Jó, nem feszegetem tovább, magam inkább szkeptikus vagyok. De nem is ez a legfontosabb kérdés a számomra, majd meglátjuk, hamarosan el fog ez dőlni a gyakorlatban.

Miért kell azonban ehhez (az egész “cirkuszhoz”) ilyen mély belelátással nézni (“nézni megint a félszemű Hahn-Hahn grófnő másik szemével” ), a nézést mímelni, hogy lássunk is valamit? A valós játék-intenciót, ahogy 1883. október 26-án megalakul Londonban egész sajátos szabályrendszerével, amit szervezetileg aztán a The Football Association felügyelt?

Emlékezetes dátum, emlékezetes hely (61-65 Great Queen Street) London West End városrészében. Csodálatos (beszédes) nevek már ezek is! De miért pont itt? Véletlen. Freemason´s Tavern volt a neve, de 1927-ben lebontották. A helyére egy impozáns épület (és befolyásos testület ) került (United Grand Lodge of England), a mai Freemason´s Hall szomszédságában. A csodálatos eseményre emléktábla figyelmeztet, az egész szimbolikájára többek között a DFB modern logója (és Klopp hálás arckifejezése)

A sok véletlen mellett van viszont egy sziklaszilárd bizonyosság: a játékot 11 játékos játsza. Miért? Ezt kérdezi pl. Erik Eggers (Warum ausgerechnet elf? Fussball zwischen Fasching und Freimaurerei). Válaszra a farsangi hagyományban lel:

Dass eine Fußballmannschaft ausgerechnet aus elf und nicht etwa aus zehn oder zwölf Spielern besteht, gilt heute, wie überhaupt die ganze Grammatik des Fußballs, als selbstverständlich. Die Größe des Spielfelds, die Ausmaße der Tore, die Aufteilung der Mannschaft in Torwart, Abwehr, Mittelfeld und Angriff: All dies ist außerhalb jeder Diskussion. Und die Anzahl der Spieler ist so unangefochten wie der Umstand, dass Leichtathleten stets links herum laufen – wo sie doch, dies nur nebenbei, bei den Olympischen Spielen 1896 in Athen noch nach rechts rannten.” (…)

Geheimbünde wie die Freimaurer maßen den Zahlen stets große Bedeutung zu. Noch näher kommt man dem Geheimnis der Elf, wenn man die Zahlenmystik des Mittelalters betrachtet. In den Glossaren der Heiligenlexika sowie der im Mittelalter blühenden Allegorese – der von Theologen praktizierten Deutung biblischer Texte, die hinter dem Wortlaut einen verborgenen Sinn sucht – wurde die Elf als Zahl der Maßlosigkeit und der Sünde beschrieben. Anders als die Zehn, die stets als Chiffre des in sich Vollendeten und Ganzen sowie als Symbol des Kreises gelesen wurde, überschreitet die Elf diese Vollendung um eins. Ganz konkret: Sie übertrat die Zehn Gebote. „Elf! Eine böse Zahl … Elf ist die Sünde. Elf überschreitet die zehn Gebote“, heißt es 1800 in den Piccolomini von Friedrich Schiller.

Nicht von ungefähr beziehe sich „auch der elfte Psalm auf die Sündhaftigkeit der Welt, auf das Verschwinden von Zucht und Ordnung, Treue und Glauben“, meint der Fußballphilosoph Christoph Bausenwein in seinem Werk Geheimnis Fußball . Der entscheidende Hinweis aber ist: Bei der Elf handelt es sich um die Symbolzahl der Narren – dokumentiert nicht nur um Rheinland, wo der 11.11. seit dem Ende des 19. Jahrhunderts den Beginn der Karnevalszeit markiert und in dem bis zum Aschermittwoch ein „Elferrat“ regiert. Wer einmal Gelegenheit hatte, während des Kölner Karnevals einem Fußballspiel beizuwohnen, wird die Nähe zwischen Fußball und Fasching intuitiv wahrgenommen haben.”

Der Clou dabei: Diese Verbindung ist historisch. Waren die meisten Fußballspiele im Mittelalter und in der Frühen Neuzeit doch nicht selten ritueller Bestandteil ausschweifender Fastnachtsbräuche. Zudem waren sie „nichts anderes als Gesetzesverletzungen“, wie der Soziologe Norbert Elias nachgewiesen hat. „Wilde“ Fußballspiele, die vor der Kodifizierung im Jahre 1863 eher den Charakter einer wüsten Schlägerei hatten, wurden oftmals von der Obrigkeit verboten, weil sie die öffentliche Ordnung gefährdeten, zu schweren Verletzungen oder gar zum Totschlag führten.”

Hát akkor legyen továbbra is karneváli hangulatunk, jó cirkuszt és az új “cirkusz igazgatónak” eredményes pünkösdi királyságot!

Messi és Maradona

Mi a közös bennük? Sok minden, ne is soroljuk, mindenki ismeri. Mégis, van-e valami, ami elválasztja őket ? Igen, de egy egészen más síkon, mégpedig a nagy politikai színpadon. Messi a cionista állam (meg minden mögöttes, rejtett) barátja (haszonélvezője? támogatója? szószólója?), Maradona pedig a palesztinok ügye mellett állt ki. Nem firtatom tovább a dolgot, aminek lesz még egészen bizonyosan további fejleménye. Talán nagyon is hamarosan. De álljon itt egy angol filmes véleménye, aki az argentinoktól elszenvedett vereség nyomán inkább a futballon túlira irányítja a figyelmet:

The world’s eyes were on Lionel Messi on Wednesday night, as Argentina faced England in the World Cup semi-final. The diminutive superstar has gained a massive following across the planet, not least in Israel, thanks to his numerous business and security connections with the Apartheid State. From being the face of an Israeli A.I. company led and run by Israeli spies, to entrusting his private security to a team of Israel secret agents, MintPress explores the reasons why Benjamin Netanyahu considers him to be his favourite football player. (MintPress; idézi Robin Monotti )

Cherchez la balle!

A “labda” mit tesz velünk? Összeköt, szétválaszt, vagy valami mást is? A nagy politikai színpadon? Még nem látjuk (egészen) világosan, de “pattog” ott is. Mint a kukorica? A szimbólumok nyelvén? Kinek-a szimbólumai? Lehet-e valakié mint sajátja? Hát a labda? Az sem? Nem hagyjuk (hagyhatjuk)? Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: láss ne csak nézz (nézd a cirkuszt)! Közben pedig vigyázó szemetek immár a “labdára” vessétek! 

Sok hűhó egy bunyóért?

Mennyit ér egy beleszállás? A szabályrendszer egyértelmű, és mindenkire egyformán vonatkozik. Valóban? Hol kezdjük, vagy el se kezdjük? Talán ez utóbbi. Hagyjuk inkább a képeket magukban hatni, és mindenkinek a képzeletére (és világlátására) bízni! Mert mindig van benne valami “mögöttes”? Akkor is, ha nem akarjuk látni. És amit nem akarunk látni, az az igazi problémánk valójában. A “futball szelleme” pedig igazságos, továbbra is vezet(ne) bennünket, mutatva, hogy mire legyinthetünk, és mikor kell hangosan protestálnunk. Aki nem hiszi, járjon utána!

Geni(t)ale Demokratie

Es ist eine sog. Demokratie, in der wir leben, die wir kennen und meistens (trotz einiger Kritikpunkte) schätzen. Und warum denn auch? Weil wir nichts besseres haben. Und weil dies einfach so ist, brauchen wir auch nicht unsere Zeit damit zu vergeuden, die Demokratie madig zu machen.

Churchill wird immer wieder zitiert, wenn Zweifel in uns hinsichtlich Demokratie aufkommt. Wir können zwar manchmal mit Recht verzweifelt sein, aber werden immer wieder daran erinnert, was er gesagt hat:

“Many forms of Government have been tried, and will be tried in this world of sin and woe. No one pretends that democracy is perfect or all-wise. Indeed it has been said that democracy is the worst form of Government except for all those other forms that have been tried from time to time”. (November 1947)

Also, was wir alles bis dato als Regierungsform gehabt haben, war schlechter als die Demokratie Churchill´s Gegenwart.

Absolut verständlich: nach so viel Elend im zweiten Weltkrieg (und den vorangehenden Kriegen) hat die Demokratie Frieden und gewissermassen Wohlstand gebracht. Die Frage ist aber, bleibt es so in Ewigkeit? Ist zB. die sog. Demokratie immer noch dieselbe Form, wie damals als dies Churchill als seine Wahl hervorhob?

Ich glaube nicht, vieles ist anders. Ich darf nur an das Fehlverhalten der (demokratisch gewählten) Regierungen zu Corona-Zeiten erinnern. Was da geliefert wurde grenzte nicht an Diktatur, sondern war in der Tat eine Diktatur. Diktat eines neuen Demokratie-Verständnisses, durchgeführt von Personen, die sich von ihren Wählern vollständig losgelöst haben. 

Und in der letzten Zeit musste ich begreifen, die Art und Weise des Regierens wurde grundsätzlich verändert. 

Wenn der britische Premierminister, Keir Starmer folgendes von sich gibt:

“Proud that we’ve got the gayest parliament. I don’t think just at all times anywhere in the world, I don’t think there’s any parliament that is gayer than this parliament

zeigt damit eine neue Richtung der politischen Arbeit: weg vom Kopf (Diplomatie) hin zu der Geschlechtigkeit (Triebhaftigkeit).

Der Standpunkt (und Zustand) der EU ist aber ähnlich und langsam gelangt sogar die katholische Kirche zum gleichen Punkt.

Können wir diese Verlagerung in der Politik (und natürlich auch sonst wo in unserem ganzen Leben) beglückwünschen, oder müssen wir resignierend sagen, es gibt leider Gottes nichts Besseres?

Nun, ich glaube nicht. Auch in der Regierungsform gäbe es Alterniativen, die keine Diktatur sind, wie zB. die sog. konstitutionelle Republik

–> ist ein Staat, der durch eine Verfassung geregelt wird, in dem die Macht der Regierung streng beschränkt ist und politische Führungspersonal durch das Volk gewählt wird. In deutschsprachigen Ländern wie Deutschland und Österreich wird dieses Prinzip über das Grundgesetz bzw. die Bundesverfassung aufrechterhalten.

Englisch heisst constitutional republic und basiert auf ursprünglich amerikanischen Ansprüchen die Machtkonstellation betreffend.

Die einzige Frage, die bleibt: was würde (welche Form der Regierungsarbeit und das Rundherum) die Menschen (das gesamte Volk) besser dienen: eine triebgesteuerte Demokratie oder eine konstitutionelle Republik?

A “büszkeségről” még egyszer

Mit is jelent, hogy valaki “büszke”? Akit valami miatt (jogos) önérzet, jóleső érzés tölt el. Egy érzés tehát, nincs mit vitatni rajta. Aztán lehet persze egy efumeminisztikus kifejezés (a jelenkori angolban főnévi értelemben “pride”), ami mást is jelöl, nemcsak az érzést, hanem az érzés forrását is. Időközben a “Pride” egyfajta mozgalom, zászlóval, hívekkel, szimpatinzásokkal és szembenállókkal. Maga az európai politika (EU) egy egész hetet szentelt a “büszkeség” szellemének, sőt még az egyébként visszafogott katolikus egyház is felvállalta részben, legalábbis Németországban.

Meglepő (?) módon a kérdésnek egy kendőzetlenebb (nem eufeminisztikus) formája is megfogalmazódott Angliában nemrég, sajátos melléknévi (fokozható) formában, ami szintén az önazonosság fontos elemeként jelenik meg.

Keir Starmer angol miniszterelnök megvilágította, hogy mitől (volt) eredményes (?) a parlamenti munkája, amire természetesen büszke lehet:

“Proud that we’ve got the gayest parliament. I don’t think just at all times anywhere in the world, I don’t think there’s any parliament that is gayer than this parliament

Igen, ennél nincs feljebb (a hierarchia csúcsa: felsőfok), ez lenne a politikai munka sava-borsa, az angol demokrácia nagy példája (?) És nem kell bizonygatni, vannak csodálói és követői immár elegen. A Nyugat alkonya? Vége? Talán nem is, hiszen az ókori Görögországban sem lehetett egészen másképp, és onnan ilyen messzire jutottunk. De hát nem tudom, az akkoriak nem is büszkélkedtek a dologgal ennyire. Mert “hübrisznek” tartották?

Futball és demokrácia

Elsőre furcsa képzettársítás (asszociáció), de talán nem is annyira erőltetett, mint ahogyan felszínesen gondolnánk. Ha megnézzük a modern demokráciák kialakulását és a futball “kitalálását”, mondhatnánk, hogy szinte hasonlítanak egymásra, pontosabban (meglátásom szerint) a futball a “demokrácia” játékos tükörképe lenne (lehetne).

Hogy a fenében mindez? Talán nem is ragadnék le ott, hogy hol és miképpen jött létre ez a játék. Meg annál sem, hogy tele van mindenféle “modern” (illuminátus) szimbólumokkal: a játék eszközei és szervezetei (hirdetések, mezek, labda, egyesületek, szervezők) – minderről már írtam valamit másutt:

https://laszlo1713.lima-city.de/index.php/2026/04/26/a-futball-letunk-nagy-metaforaja-2018/embed/#?secret=Mrb25JbR7Y#?secret=04sLpqSBdy

https://laszlo1713.lima-city.de/index.php/2026/04/26/a-jatekter-2020/embed/#?secret=1mRsKMi9Ru#?secret=ioxyMpD2zj

Hogy néz ki azonban a játék maga? Változóan (változtathatóan) a mindenkori “játékszabályok” keretein belül. A játékszabály a futball “alkotmánya”, betartására a bíró (és egyre inkább kibővített testülete, a partjelzők, a negyedik bírói személy, a video-szoba stb.) ügyel. És persze az egész a közönség szeme előtt pereg.

Az éppen zajló (csordogáló) világbajnokság kapcsán jöttek ezek a gondolatok; nézem (nézném) is a meccseket, meg nem is. Sok minden zavar (meg untat is), de hát ez jó alkalom, hogy az ember (talán) mást is lásson (belelásson) ebbe(n) a játékba(n), meglátván valamit abból a “játékból”, amit demokráciának nevezünk. Mindkettőt szeretjük (szerethetjük), vagy éppen nem, attól is függően, hogy mi magunk kinek is szurkolunk (melyik oldalon állunk), vagy talán nem is érdekel az egész.

A futball (is) garantálja minden ember jogát (szabadságát), hogy labdába rúgjon. Kialakított szabályai mentén mindenkinek esélye van, hogy a játékon belül is (a pályán) pl. gólt szerezzen (ami mellesleg a legfőbb cél itt, a harc lényege a győzelem felé) Minden esetre tisztelnie kell az ellenfelet, amire különösen figyelnek. A bírói testület dönti el, hogy mi lenne a méltó ill. a méltatlan küzdelem pl. az ellenfél földbe döngölése mértékében. Meddig elfogadható valami (kemény játék) és honnantól nem (durva játék); meddig szólásszabadság és honnantól gyűlöletbeszéd. Hogyan szabad ünnepelni, hogyan nem. Miket szabad mutogatni örömünkben vagy bánatunkban, miket nem.

Olyasmi az egész, mint ahogy a “demokráciában” a pártok, itt a futballpályán a (leigazolt) játékosok, elfoglalják az adott (számukra kijelölt) teret. Régen merevebb sémában (3-2-5), ma a legmeglepőbb variációkban. A mindenkori “játékmester” (edző vagy a demokratikus életben a politikai hatalom legfőbb birtokosa) határozza meg a játékmenetet. Hogy egyáltalán ki játszon (játszhasson) hol és azt a teret minek nevezzük. Hogy toljuk-e a középpályást inkább jobbra, vagy balra, és mennyire? Cseréljük-e fel esetleg a jobb és baloldalt, hogy zavart keltsünk az ellenfélben (ellenzékben)? Ha pedig valaki belefeledkezik a dolgokba, és például az oldalvonalon cselezget, feddjük meg a túlzott pozícióváltásért (“szélsőjobb”/”szélsőbal”), ha nem hallgat a jó szóra, nem kap több labdát, aztán ha a “bíró” is úgy látja valamikor, piros lap és mehet az öltözőbe (süllyesztőbe).

A mezszámok ma már nem mutatnak megszokott hierarchiát, másképp kezelik ezeket mint régebben. Akkor még tudtuk, hogy mit játszik pl. a 3-as vagy 9-es (a kisgazdapárt vagy a szocialisták ) , manapság mindez megtévesztő. Nem a szám (név) dönti el a dolgot, hanem a dolog megtörténik a szám (név) ellenére is. Amikor a balösszekötő átvált a jobboldalra, ott játszaná azt, amit a másik oldalon nem tudott vagy éppen nem akart. Amikor pl. a balliberális jobb liberális lesz a pálya másik (jobb-) oldalán.

Úgy tűnik, a 6-os. pozíció fontossága (kiemelt szerepe) változatlan maradt. Akkor is, ha nem ezt a számot viselné a játékos, a megnevezés egy meghatározó középpályást jelöl, aki összekötő kapocs a védelem és támadósor között, mondhatnánk a futballjáték ritmus-adója, az osztogató, meghatározza, hogy ki kap labdát és ki kevésbé. A magyar pártpolitikában (ha szabad az ilyen asszociáció) gondolom, ezt a pozíciót akarta betölteni az akkor rendszerváltónak tekintett MDF, de végül is nem tudta jól játszani, lecserélték. Ez a játék akkoriban 3-3-4 felállás lehetett, gyengébb támadójátékkal és egészen gyenge védelemmel,

Azóta nem is igen tudja eredményesen betölteni ezt a pozíciót nálunk senki. Legyen végre valami jó ritmusa a játéknak, de lehet-e a 6-os pozíció nélkül? Vagy nem is olyan fontos, ejtsük a 6-ost, és próbáljunk egy új rendszert? Talán térjünk vissza a 3-2-5-re, tanuljuk újra ezt játszani, és ezáltal a hatos pozíciója is átértékelődik. Talán valami ilyesmivel próbálkozik a Tisza párt is, hiszen logójában a 6-ost fekvő hatos(ok)ra változtatta, amit aztán meglátjuk, hogy eredményre (“gólra” vagy netalán “gólokra”) vezet-e.

A képek üzenete és a “véletlen”

Két (szokatlan) kép a közzététel sorrendjében. Az egyiken a magyar miniszterelnök hivatalos párizsi látogatása során látható, ill. bizonyára még előtte, Berlinben (hiszen a motoron német a felirat), és feltételezem, hogy nem manipulált (mesterséges intelligenciával szerkesztett) képről van szó. A másik kép a jelenlegi amerikai elnököt ábrázolja, itt már inkább azt gondolom, hogy valamiképpen manipulált ez a felvétel. Nem is igazán fontos mindez. Mit akarnak ezzel üzenni? Nem tudom, nem is kezdek el itt fantáziálni. Minden esetre a második képnek van egy szöveges üzenete: “Ready to rock“. Jó, persze, lehetne erre egy-két asszociációnk. Viszont égetőbben foglalkoztat, hogy honnan ez a hasonlóság. Ráadásul az első képnek is adhatnánk valami hasonló címet (vagy akár ugyanazt). Ne bolygassuk, hülyeség, csupán véletlen? Egyébként többen felfigyeltek már arra, hogy a magyar miniszterelnök sok dologban mintha az amerikai elnökre hasonlítana. Ezt ki kellene jobban fejteni, de lényegében onnan a felvetés, ahogyan a dolgokat megközelíti. Nem tudom, nem spekulálok ilyesmiről, hamarosan talán sok minden érthetővé válik (a megértésünk találkozik jobb esetben a valósággal). Az viszont egészen bizonyos, hogy vezető politikusok így még nem mutatták magukat, legalábbis nem tudok róla. Érdekes véletlen!?

Gondolatok a “lopás” körül

Az állampolgárok alapvető érdeke egy ún. demokráciában, hogy a “közös (nemzeti) vagyon”, amit a mindenkori, demokratikusan megválasztott képviseletre rábíznak, jó kezekben (biztonságban) legyen. Magyarul és világosan: hogy ne lopják el! Miért nem garantálja mindezt Magyarországon az ún. Alaptörvény? Idő (a jogi védelem megalapozására) lett volna, hiszen 2011-től napjainkig 15-ször módosították. Nem volt erre politikai akarat, egyik párt sem indítványozott ilyesmit.

Összefoglaló indoklásként azt szokták emlegetni, hogy a “lopással” a Büntetőtörvénykönyv (Btk) foglalkozik, nincs helye ennek az Alaptörvényben:

Azért nem szerepel kifejezetten a „Ne lopj!” tiltás az Alkotmányban (vagy ahogy Magyarországon hívják: az Alaptörvényben), mert az Alkotmány nem az egyes bűncselekményeket tiltja, hanem az állam kereteit és az alapvető emberi jogokat határozza meg. A lopást a Büntető Törvénykönyv (Btk.) bünteti.

Jó, értem, valahogy hasonló a dolog az USÁ-ban is, bár ott nem igen látom a lehetőségét, hogy az állami vagyont oly bámulatosan szublimálják, mint nálunk. Ha mégis felmerül ilyesmi, a büntetőtörvényük szerint a következő történik (történhet):

When a US politician steals from the nation or abuses public office for personal gain, they face immediate investigation, federal or state criminal prosecution, and forced removal from office. Depending on the severity, they are subject to severe legal, political, and financial penalties: 

  • Criminal Prosecution: Politicians face charges like theft of government property, embezzlement, fraud, and bribery, which carry sentences of up to $250,000 in fines and up to 10–15 years in federal prison per count
  • Removal and Disqualification: They can be removed from office through impeachment (for federal officials) or expulsion by a majority vote of their legislative peers. Conviction often results in the permanent loss of the right to hold public office
  • Financial Restitution: Corrupt officials are legally required to pay full restitution to repay the stolen public funds and must forfeit any assets, property, or investments purchased with the illegal funds

Számunkra itt különösen figyelemre méltó a “kár” teljes megtéríttetése (Financial Restitution), tehát az illető nemcsak leüli a neki kiszabott büntetést, hanem az összes vagyonával felel(ne) az okozott kárért.

Logikus, elvárható (sőt csakis ez várható el). Csakhogy mennyiben lehetséges mindez nálunk? Persze, meglátjuk. Valami elindult, viszont a kétségeink is jogosak: szépen szárnyaló álmainkat a “magyar ugar” rendesen korrigálni szokta.

Mennyit szabad lopni?

Semennyit. Ebben elvileg egyetérthetünk (egyetérthetnénk). De hát …? Olyan pedig nincs. Ez is csak elvileg. Azonban egy olyan országban, ahol mindenki (ugyan más-más stílusban: bunkóbban vagy finomabban) gyakorolja a dolgot (?), szívtelenség lenne kijelenteni ilyesmit. Magam is érzem. Már gyermekkoromban láttam (megtapasztaltam), hogy a barátaim loptak. Aztán persze utánoztuk egymást, gyerekcsíny, hogy ki a “bátrabb”. Jó, értem, látom magam is. És akkor ebben a megértő, szeretetteljes légkörben mennyit szabad? Annyit, amennyit jómagam, (csakis) azon felül nevezzük a dolgot a nevén?

Gondolom, hogy amikor az ember már “nagypályán” focizik, másképp rúgja a labdát. Annak a “játéknak” más szabályai vannak, mint az otthoni amatőrködésnek. Ott keményebb (is) a játék, a “Gegenpressing”, hogy túljárjunk a “nyomorult sors(unk)” eszén. Hogy mi maradjunk felül, legyünk a sorsunk “kovácsa” (“győzője” vagy “győzikéje”?) Országunk is keményebben játszik (mint a “szocreálban”?), mások lettek megélhetésünk keretei. Nagyobb kihívások, nagyobb lehetőségek (a “kihívások” ügyes “orvosai” számára).

Kinek mi? Amit (amennyit) megérdemel. Ahogyan “játszani” tud, amilyen a “tehetsége”. Vagy valami más (is)? Talán, de az csak kivétel? Nem, időközben a “kivétel” (az egyes) lett a “szabály” (az általános). Aztán a szabály (szokásjog) lassan-lassan “törvény”.

Az igazi kérdés itt azonban, hogy hogyan lehet kikerülni ebből a reménytelen helyzetből (“bűnös” állapotból). Nem elfordulni (tovább hazudni), hanem szembenézni vele. A filozófus szerint a “bűn” magában hordozza a “reményt”.

Hamvas Béla így fogalmaz: “Sohasem tud az ember olyan forró lenni, olyan szégyenben égni, a jóhoz olyan közel lenni, a tisztaságot annyira kívánni, mint mikor bűnt követ el.