Ha ráismerünk az életünkben, akár megtörtént velünk, vagy csak szemlélői voltunk az eseménynek, akkor valóság (a számunkra). A “herceg” is addig, amíg nem kezd el álruhában járkálni. Elképzeli magát másként-létezőnek, megálmod (elénk) egy másik (másfajta) “valóágot” -, ami nem az övé, csakis annak gondolata.
Valami ilyesmit nevezünk “fikciónak”. Akik (szép)irodalommal foglalkoznak valamiképpen, nagyon is jól tudják mindezt. Napi kenyerük. Lassan viszont a politikai elemzők (pl. újságírók) is, hiszen lépten-nyomon “keretezett” történeteket említenek megfigyelési területükön, azaz olyan “elbeszéléseket”, amelyeket nem tudnak a valóságnak megfeleltetni (,mert “fikciók”), de próbálják valamiképpen az üzenetét megfejteni. Hogy végül diadalmasan felkiáltsanak: ez “fikció” (azaz “hazugság”), de egészen jól hangzik!?
Nos nem akarok “fiction” és “non-fiction” határmezsgyéjén (útvesztőiben) tévelyegni, így egyszerűen elárulom, hogy Charlie Ward (lehetne akár Bayer Zsolt is? – mert “ki a fasz az a Bayer Zsolt” idézem a Népszabadságot) vezetett ilyesfajta gondolatokra.
Megvallom, nem esett le (nekem) sokáig az a bizonyos tantusz, amikor itt-ott (sokszor) az álruhás “hercegre” hivatkozott. Az (vagy annak környezete?) mondatta vele mindazt, amit hirtelen világgá kürtölt.
Jó, érdekes “sztori”, bár évek óta újra és újra kisebb változtatásokkal előadva már nem is hat olyan elevenen (meggyőzően), de hát az egész csak “fikció”. Véssék akár Rushmore-sziklába, fikció marad. Egy “álom”, amit valóságként szolgálnak fel, pedig a “meséknek” sajátos idejük is van, mint az ilyesfajta Q(uantum)-sztorinak is. A záró sorai így hangozhatnának: “s addig éltek, amíg meg nem haltak”.
Nos, még nem tartunk a “mese” végén, de Charlie-nak meg kellene értenie, hogy a “fikcióból” nincs közvetlen átjárás a “valóságba”. Belátom, nem is éppen könnyű mindez, ha valaki a “mesélés” szenvedélyét valóságos fizetőeszközre akarja váltani.