onodi@onodi.at
A “labda” mit tesz velünk? Összeköt, szétválaszt, vagy valami mást is? A nagy politikai színpadon? Még nem látjuk (egészen) világosan, de “pattog” ott is. Mint a kukorica? A szimbólumok nyelvén? Kinek-a szimbólumai? Lehet-e valakié mint sajátja? Hát a labda? Az sem? Nem hagyjuk (hagyhatjuk)? Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: láss ne csak nézz (nézd a cirkuszt)! Közben pedig vigyázó szemetek immár a “labdára” vessétek!
Mennyit ér egy beleszállás? A szabályrendszer egyértelmű, és mindenkire egyformán vonatkozik. Valóban? Hol kezdjük, vagy el se kezdjük? Talán ez utóbbi. Hagyjuk inkább a képeket magukban hatni, és mindenkinek a képzeletére (és világlátására) bízni! Mert mindig van benne valami “mögöttes”? Akkor is, ha nem akarjuk látni. És amit nem akarunk látni, az az igazi problémánk valójában. A “futball szelleme” pedig igazságos, továbbra is vezet(ne) bennünket, mutatva, hogy mire legyinthetünk, és mikor kell hangosan protestálnunk. Aki nem hiszi, járjon utána!
Es ist eine sog. Demokratie, in der wir leben, die wir kennen und meistens (trotz einiger Kritikpunkte) schätzen. Und warum denn auch? Weil wir nichts besseres haben. Und weil dies einfach so ist, brauchen wir auch nicht unsere Zeit damit zu vergeuden, die Demokratie madig zu machen.
Churchill wird immer wieder zitiert, wenn Zweifel in uns hinsichtlich Demokratie aufkommt. Wir können zwar manchmal mit Recht verzweifelt sein, aber werden immer wieder daran erinnert, was er gesagt hat:
“Many forms of Government have been tried, and will be tried in this world of sin and woe. No one pretends that democracy is perfect or all-wise. Indeed it has been said that democracy is the worst form of Government except for all those other forms that have been tried from time to time”. (November 1947)
Also, was wir alles bis dato als Regierungsform gehabt haben, war schlechter als die Demokratie Churchill´s Gegenwart.
Absolut verständlich: nach so viel Elend im zweiten Weltkrieg (und den vorangehenden Kriegen) hat die Demokratie Frieden und gewissermassen Wohlstand gebracht. Die Frage ist aber, bleibt es so in Ewigkeit? Ist zB. die sog. Demokratie immer noch dieselbe Form, wie damals als dies Churchill als seine Wahl hervorhob?
Ich glaube nicht, vieles ist anders. Ich darf nur an das Fehlverhalten der (demokratisch gewählten) Regierungen zu Corona-Zeiten erinnern. Was da geliefert wurde grenzte nicht an Diktatur, sondern war in der Tat eine Diktatur. Diktat eines neuen Demokratie-Verständnisses, durchgeführt von Personen, die sich von ihren Wählern vollständig losgelöst haben.
Und in der letzten Zeit musste ich begreifen, die Art und Weise des Regierens wurde grundsätzlich verändert.
Wenn der britische Premierminister, Keir Starmer folgendes von sich gibt:
““Proud that we’ve got the gayest parliament. I don’t think just at all times anywhere in the world, I don’t think there’s any parliament that is gayer than this parliament”
zeigt damit eine neue Richtung der politischen Arbeit: weg vom Kopf (Diplomatie) hin zu der Geschlechtigkeit (Triebhaftigkeit).
Der Standpunkt (und Zustand) der EU ist aber ähnlich und langsam gelangt sogar die katholische Kirche zum gleichen Punkt.
Können wir diese Verlagerung in der Politik (und natürlich auch sonst wo in unserem ganzen Leben) beglückwünschen, oder müssen wir resignierend sagen, es gibt leider Gottes nichts Besseres?
Nun, ich glaube nicht. Auch in der Regierungsform gäbe es Alterniativen, die keine Diktatur sind, wie zB. die sog. konstitutionelle Republik:
–> ist ein Staat, der durch eine Verfassung geregelt wird, in dem die Macht der Regierung streng beschränkt ist und politische Führungspersonal durch das Volk gewählt wird. In deutschsprachigen Ländern wie Deutschland und Österreich wird dieses Prinzip über das Grundgesetz bzw. die Bundesverfassung aufrechterhalten.
Englisch heisst constitutional republic und basiert auf ursprünglich amerikanischen Ansprüchen die Machtkonstellation betreffend.
Die einzige Frage, die bleibt: was würde (welche Form der Regierungsarbeit und das Rundherum) die Menschen (das gesamte Volk) besser dienen: eine triebgesteuerte Demokratie oder eine konstitutionelle Republik?
Mit is jelent, hogy valaki “büszke”? Akit valami miatt (jogos) önérzet, jóleső érzés tölt el. Egy érzés tehát, nincs mit vitatni rajta. Aztán lehet persze egy efumeminisztikus kifejezés (a jelenkori angolban főnévi értelemben “pride”), ami mást is jelöl, nemcsak az érzést, hanem az érzés forrását is. Időközben a “Pride” egyfajta mozgalom, zászlóval, hívekkel, szimpatinzásokkal és szembenállókkal. Maga az európai politika (EU) egy egész hetet szentelt a “büszkeség” szellemének, sőt még az egyébként visszafogott katolikus egyház is felvállalta részben, legalábbis Németországban.
Meglepő (?) módon a kérdésnek egy kendőzetlenebb (nem eufeminisztikus) formája is megfogalmazódott Angliában nemrég, sajátos melléknévi (fokozható) formában, ami szintén az önazonosság fontos elemeként jelenik meg.
Keir Starmer angol miniszterelnök megvilágította, hogy mitől (volt) eredményes (?) a parlamenti munkája, amire természetesen büszke lehet:
““Proud that we’ve got the gayest parliament. I don’t think just at all times anywhere in the world, I don’t think there’s any parliament that is gayer than this parliament”
Igen, ennél nincs feljebb (a hierarchia csúcsa: felsőfok), ez lenne a politikai munka sava-borsa, az angol demokrácia nagy példája (?) És nem kell bizonygatni, vannak csodálói és követői immár elegen. A Nyugat alkonya? Vége? Talán nem is, hiszen az ókori Görögországban sem lehetett egészen másképp, és onnan ilyen messzire jutottunk. De hát nem tudom, az akkoriak nem is büszkélkedtek a dologgal ennyire. Mert “hübrisznek” tartották?
Elsőre furcsa képzettársítás (asszociáció), de talán nem is annyira erőltetett, mint ahogyan felszínesen gondolnánk. Ha megnézzük a modern demokráciák kialakulását és a futball “kitalálását”, mondhatnánk, hogy szinte hasonlítanak egymásra, pontosabban (meglátásom szerint) a futball a “demokrácia” játékos tükörképe lenne (lehetne).
Hogy a fenében mindez? Talán nem is ragadnék le ott, hogy hol és miképpen jött létre ez a játék. Meg annál sem, hogy tele van mindenféle “modern” (illuminátus) szimbólumokkal: a játék eszközei és szervezetei (hirdetések, mezek, labda, egyesületek, szervezők) – minderről már írtam valamit másutt:
Hogy néz ki azonban a játék maga? Változóan (változtathatóan) a mindenkori “játékszabályok” keretein belül. A játékszabály a futball “alkotmánya”, betartására a bíró (és egyre inkább kibővített testülete, a partjelzők, a negyedik bírói személy, a video-szoba stb.) ügyel. És persze az egész a közönség szeme előtt pereg.
Az éppen zajló (csordogáló) világbajnokság kapcsán jöttek ezek a gondolatok; nézem (nézném) is a meccseket, meg nem is. Sok minden zavar (meg untat is), de hát ez jó alkalom, hogy az ember (talán) mást is lásson (belelásson) ebbe(n) a játékba(n), meglátván valamit abból a “játékból”, amit demokráciának nevezünk. Mindkettőt szeretjük (szerethetjük), vagy éppen nem, attól is függően, hogy mi magunk kinek is szurkolunk (melyik oldalon állunk), vagy talán nem is érdekel az egész.
A futball (is) garantálja minden ember jogát (szabadságát), hogy labdába rúgjon. Kialakított szabályai mentén mindenkinek esélye van, hogy a játékon belül is (a pályán) pl. gólt szerezzen (ami mellesleg a legfőbb cél itt, a harc lényege a győzelem felé) Minden esetre tisztelnie kell az ellenfelet, amire különösen figyelnek. A bírói testület dönti el, hogy mi lenne a méltó ill. a méltatlan küzdelem pl. az ellenfél földbe döngölése mértékében. Meddig elfogadható valami (kemény játék) és honnantól nem (durva játék); meddig szólásszabadság és honnantól gyűlöletbeszéd. Hogyan szabad ünnepelni, hogyan nem. Miket szabad mutogatni örömünkben vagy bánatunkban, miket nem.
Olyasmi az egész, mint ahogy a “demokráciában” a pártok, itt a futballpályán a (leigazolt) játékosok, elfoglalják az adott (számukra kijelölt) teret. Régen merevebb sémában (3-2-5), ma a legmeglepőbb variációkban. A mindenkori “játékmester” (edző vagy a demokratikus életben a politikai hatalom legfőbb birtokosa) határozza meg a játékmenetet. Hogy egyáltalán ki játszon (játszhasson) hol és azt a teret minek nevezzük. Hogy toljuk-e a középpályást inkább jobbra, vagy balra, és mennyire? Cseréljük-e fel esetleg a jobb és baloldalt, hogy zavart keltsünk az ellenfélben (ellenzékben)? Ha pedig valaki belefeledkezik a dolgokba, és például az oldalvonalon cselezget, feddjük meg a túlzott pozícióváltásért (“szélsőjobb”/”szélsőbal”), ha nem hallgat a jó szóra, nem kap több labdát, aztán ha a “bíró” is úgy látja valamikor, piros lap és mehet az öltözőbe (süllyesztőbe).
A mezszámok ma már nem mutatnak megszokott hierarchiát, másképp kezelik ezeket mint régebben. Akkor még tudtuk, hogy mit játszik pl. a 3-as vagy 9-es (a kisgazdapárt vagy a szocialisták ) , manapság mindez megtévesztő. Nem a szám (név) dönti el a dolgot, hanem a dolog megtörténik a szám (név) ellenére is. Amikor a balösszekötő átvált a jobboldalra, ott játszaná azt, amit a másik oldalon nem tudott vagy éppen nem akart. Amikor pl. a balliberális jobb liberális lesz a pálya másik (jobb-) oldalán.
Úgy tűnik, a 6-os. pozíció fontossága (kiemelt szerepe) változatlan maradt. Akkor is, ha nem ezt a számot viselné a játékos, a megnevezés egy meghatározó középpályást jelöl, aki összekötő kapocs a védelem és támadósor között, mondhatnánk a futballjáték ritmus-adója, az osztogató, meghatározza, hogy ki kap labdát és ki kevésbé. A magyar pártpolitikában (ha szabad az ilyen asszociáció) gondolom, ezt a pozíciót akarta betölteni az akkor rendszerváltónak tekintett MDF, de végül is nem tudta jól játszani, lecserélték. Ez a játék akkoriban 3-3-4 felállás lehetett, gyengébb támadójátékkal és egészen gyenge védelemmel,
Azóta nem is igen tudja eredményesen betölteni ezt a pozíciót nálunk senki. Legyen végre valami jó ritmusa a játéknak, de lehet-e a 6-os pozíció nélkül? Vagy nem is olyan fontos, ejtsük a 6-ost, és próbáljunk egy új rendszert? Talán térjünk vissza a 3-2-5-re, tanuljuk újra ezt játszani, és ezáltal a hatos pozíciója is átértékelődik. Talán valami ilyesmivel próbálkozik a Tisza párt is, hiszen logójában a 6-ost fekvő hatos(ok)ra változtatta, amit aztán meglátjuk, hogy eredményre (“gólra” vagy netalán “gólokra”) vezet-e.
Két (szokatlan) kép a közzététel sorrendjében. Az egyiken a magyar miniszterelnök hivatalos párizsi látogatása során látható, ill. bizonyára még előtte, Berlinben (hiszen a motoron német a felirat), és feltételezem, hogy nem manipulált (mesterséges intelligenciával szerkesztett) képről van szó. A másik kép a jelenlegi amerikai elnököt ábrázolja, itt már inkább azt gondolom, hogy valamiképpen manipulált ez a felvétel. Nem is igazán fontos mindez. Mit akarnak ezzel üzenni? Nem tudom, nem is kezdek el itt fantáziálni. Minden esetre a második képnek van egy szöveges üzenete: “Ready to rock“. Jó, persze, lehetne erre egy-két asszociációnk. Viszont égetőbben foglalkoztat, hogy honnan ez a hasonlóság. Ráadásul az első képnek is adhatnánk valami hasonló címet (vagy akár ugyanazt). Ne bolygassuk, hülyeség, csupán véletlen? Egyébként többen felfigyeltek már arra, hogy a magyar miniszterelnök sok dologban mintha az amerikai elnökre hasonlítana. Ezt ki kellene jobban fejteni, de lényegében onnan a felvetés, ahogyan a dolgokat megközelíti. Nem tudom, nem spekulálok ilyesmiről, hamarosan talán sok minden érthetővé válik (a megértésünk találkozik jobb esetben a valósággal). Az viszont egészen bizonyos, hogy vezető politikusok így még nem mutatták magukat, legalábbis nem tudok róla. Érdekes véletlen!?
Az állampolgárok alapvető érdeke egy ún. demokráciában, hogy a “közös (nemzeti) vagyon”, amit a mindenkori, demokratikusan megválasztott képviseletre rábíznak, jó kezekben (biztonságban) legyen. Magyarul és világosan: hogy ne lopják el! Miért nem garantálja mindezt Magyarországon az ún. Alaptörvény? Idő (a jogi védelem megalapozására) lett volna, hiszen 2011-től napjainkig 15-ször módosították. Nem volt erre politikai akarat, egyik párt sem indítványozott ilyesmit.
Összefoglaló indoklásként azt szokták emlegetni, hogy a “lopással” a Büntetőtörvénykönyv (Btk) foglalkozik, nincs helye ennek az Alaptörvényben:
Azért nem szerepel kifejezetten a „Ne lopj!” tiltás az Alkotmányban (vagy ahogy Magyarországon hívják: az Alaptörvényben), mert az Alkotmány nem az egyes bűncselekményeket tiltja, hanem az állam kereteit és az alapvető emberi jogokat határozza meg. A lopást a Büntető Törvénykönyv (Btk.) bünteti.
Jó, értem, valahogy hasonló a dolog az USÁ-ban is, bár ott nem igen látom a lehetőségét, hogy az állami vagyont oly bámulatosan szublimálják, mint nálunk. Ha mégis felmerül ilyesmi, a büntetőtörvényük szerint a következő történik (történhet):
When a US politician steals from the nation or abuses public office for personal gain, they face immediate investigation, federal or state criminal prosecution, and forced removal from office. Depending on the severity, they are subject to severe legal, political, and financial penalties:
Számunkra itt különösen figyelemre méltó a “kár” teljes megtéríttetése (Financial Restitution), tehát az illető nemcsak leüli a neki kiszabott büntetést, hanem az összes vagyonával felel(ne) az okozott kárért.
Logikus, elvárható (sőt csakis ez várható el). Csakhogy mennyiben lehetséges mindez nálunk? Persze, meglátjuk. Valami elindult, viszont a kétségeink is jogosak: szépen szárnyaló álmainkat a “magyar ugar” rendesen korrigálni szokta.
Semennyit. Ebben elvileg egyetérthetünk (egyetérthetnénk). De hát …? Olyan pedig nincs. Ez is csak elvileg. Azonban egy olyan országban, ahol mindenki (ugyan más-más stílusban: bunkóbban vagy finomabban) gyakorolja a dolgot (?), szívtelenség lenne kijelenteni ilyesmit. Magam is érzem. Már gyermekkoromban láttam (megtapasztaltam), hogy a barátaim loptak. Aztán persze utánoztuk egymást, gyerekcsíny, hogy ki a “bátrabb”. Jó, értem, látom magam is. És akkor ebben a megértő, szeretetteljes légkörben mennyit szabad? Annyit, amennyit jómagam, (csakis) azon felül nevezzük a dolgot a nevén?
Gondolom, hogy amikor az ember már “nagypályán” focizik, másképp rúgja a labdát. Annak a “játéknak” más szabályai vannak, mint az otthoni amatőrködésnek. Ott keményebb (is) a játék, a “Gegenpressing”, hogy túljárjunk a “nyomorult sors(unk)” eszén. Hogy mi maradjunk felül, legyünk a sorsunk “kovácsa” (“győzője” vagy “győzikéje”?) Országunk is keményebben játszik (mint a “szocreálban”?), mások lettek megélhetésünk keretei. Nagyobb kihívások, nagyobb lehetőségek (a “kihívások” ügyes “orvosai” számára).
Kinek mi? Amit (amennyit) megérdemel. Ahogyan “játszani” tud, amilyen a “tehetsége”. Vagy valami más (is)? Talán, de az csak kivétel? Nem, időközben a “kivétel” (az egyes) lett a “szabály” (az általános). Aztán a szabály (szokásjog) lassan-lassan “törvény”.
Az igazi kérdés itt azonban, hogy hogyan lehet kikerülni ebből a reménytelen helyzetből (“bűnös” állapotból). Nem elfordulni (tovább hazudni), hanem szembenézni vele. A filozófus szerint a “bűn” magában hordozza a “reményt”.
Hamvas Béla így fogalmaz: “Sohasem tud az ember olyan forró lenni, olyan szégyenben égni, a jóhoz olyan közel lenni, a tisztaságot annyira kívánni, mint mikor bűnt követ el.“
Lehetne magán vélemény, de azért a Springer-Verlag tevékenysége annyira meghatározó, hogy tekintsük ezt a kijelentést úgy, hogy mindannyiunkat megszólított vele: “Legyünk mindannyian cionisták!” Jó, de miért? Mert ez lenne a zsidó önazonosság. Már ez sem állja (állná) meg a helyét, hiszen bizonyítottan nem minden magát zsidónak valló ember cionista. Persze, a dolgot meghagyom a zsidóknak, vitassák ők ennek helyességét.
A kiadó viszont nemcsak a zsidóknak (zsidókért?) van, jelentős befolyást gyakorol a kiadói tevékenységén keresztül széles rétegekre.
Mit einem Portfolio von über 2.700 Fachzeitschriften und über 220.000 Büchern ist Springer ein weltweit führender Anbieter akademischer und wissenschaftlicher Publikationen . Wir unterstützen Autoren dabei, wirkungsvolle Forschungsergebnisse zu veröffentlichen, ermöglichen Lesern den Zugang zu vertrauenswürdigen Inhalten und arbeiten mit Institutionen und wissenschaftlichen Gemeinschaften zusammen, um den Wissensfortschritt weltweit zu fördern.
Remélem, hogy aki erre a “zenére” táncol legalább tisztában van azzal, hogy ki a szerző (Theodor Herzl), ki (volt) a fő politikai támogatója (Balfour és Rothschild) és kik jelenleg a legkiemelkedőbb művelői (Netanjahu és kabinetje pl.) valamint (akár magyarországi) szimpatizánsai (Orbán és pártja pl.).
Az Orbán-lemez lejárt (meguntuk?), hogy az újabb sláger milyen lesz (magyar-nóta?), nem tudom. Élvezem a csendet jelenleg. A “fidesz-zenekultúra” immár védett, látogatható kiállítássá lett, ahol az elnöki kézjegy mutatja, hogy itt még a “nyulakat” “tigriseknek” nevezik. Talán jön majd valamikor a nosztalgia, aztán a mindennapjainkban a “déjà-vu”, a velünk élő (hozzánk oly elemi erővel tapadó) múlt.
És ebben az édes, tavaszi szellős hangulatban hiányolom a fogalmi tisztaságot (tisztán látást), és talán kevesebb érzelmi “tiszaságot” tartanék előbbre vezetőnek. Kezdjük talán azzal, hogy ne fessük át állandóan a valóságot (ne hazudjunk magunknak se!), maradjon bár a férfi férfi, a nő nő, az igen igen, a nem nem, de ugyanakkor a “nyúl” is az, ami, ne akarjon pl. “tigrisként” csodálatot kelteni bennünk.