In: Literatura, Bp.,1981/3-4.361-363p.
Az irodalomtörténetírás elméletének legfontosabb problémája éppen a történetiség helyes meghatározása kell hogy legyen. A történetiség irodalomtörténeti rendszeralkotásban megmutatkozó elégtelensége jellemezte a “szellemtörténeti”-nek nevezett áramlatokat éppúgy, mint a “szellemtörténet” reakciójaként létrejött “formalista” és “strukturalista” iskolákat. A “szellemtörténet” tulajdonképpen esztétizálta a történelmet, az utóbbi irányzatok pedig magát a művészetet fosztották meg a történelemtől (a reális történelemtől). Nyilvánvalóan egyik sem éri el a művészet társadalmi feltételeiben leírt történetét, amely a művészet által írt történetnek az alapja (lenne). A “szellemtörténet”-nek egy másik lehetséges, kézenfekvő reakciója, az Entästhetisierung der Geschichte, a történelem megfosztása az esztétikától, az Enthistorisierung der Kunst, a művészet történelemtől való megfosztásának, amely az említett “formalista” és “strukturalista” iskolák egyoldalúságára utal, csupán ellenkező véglete lenne.Az irodalomtörténetírásnak ezt a dilemmáját nyilvánvalóan a kettőnek elfogadható szintézise, a két “történet” dialektikája oldhatná meg, hiszen a reális történelemben megtett út egyrészt megalapozná az irodalomtörténet kellő tudományosságát, másrész a kellő szerephez jutott “belső történetiség” megakadályozná az irodalomtörténet kiszolgáltatását más társadalomtudományoknak (ugyanakkor lehetőséget is adna más társadalomtudományoknak) megőrizhetné azonban sajátos, specifikus jellegét.
A történetfilozófia módszer irodalomtörténeti alkalmazása (maga is történeti jelenség) lényegében nem képes erre a fent említett és az irodalomtörténet számára manapság alapfontosságúvá vált kérdésre megfelelő választ adni. A történetfilozófia módszer irodalomtörténeti adaptációja egyrészt az irodalom történetének, tehát a tudománytörténetnek a kérdése, másrészt mint egyik lehetőség merül fel napjaink polgári irodalomtudományában, az irodalomtörténetírás általános válságának megoldására. Tudománytörténetileg , tehát már korábban alkalmazott módszerként – úgy látjuk – a történetfilozófiai módszer irodalmi művekre való alkalmazásának két, jól elkülönülő típusa alakult ki: egyrészt értendő ezen a “reális” történelem filozófiai problémának (mint ahogy elsősorban Hegelnél, de még inkább a Hegel utáni kor alogikus polgári historizmusában megfogalmazott) alkalmazása az irodalomtörténetre különböző módon és különféle rendszerekben, másrészt pedig – jogosan vagy sem – a művészettörténet történetfilozófiájának nevezett mindenekelőtt logikai rendszer, mint ahogy pl. a fiatal Lukácsnál, vagy éppen Hermann Brodnál megjelenik. A mai polgári lehetőségfelvetés a történetfoilozófia ez utóbbi típusához tartozik, hangoztatja ugyan az életrehívó reális szándékot, hogy tulajdonképpen a művészetet ill. irodalmat a reális történetben fogja fel, a logikai kiindulás azonban szembeállítja a lehetőséggel.
A final Lukács kiindulása hasonló és éppen ezért a maga racionalitásában irracionális. Ezért is más az ő történetfilozófiai rendszere, mint pl. a több forrásból, de mindenekelőtt Spenglertől sokmindent átvevő Szerb Antalé, hiszem míg Spengler a történelem (helyes, vagy helytelen, ez most mindegy) megismeréséből származtat bizonyos kategóriákat, amit Szerb Antal úgy-ahogy átvesz, és alkalmaz a tulajdonképpeni “belső irodalomtörténetre”, addig Lukács módszere lényegében megfelel Brodénak, aki a következőket vallja a történetfilozófiáról: “Die Geschichtsphilosophie ist uns eine ´Philosophie einer Empirie´(…) illetve “jede ´Philosophie der Empirie´ die Aufgabe habe, den logischen Inhalt des betreffenden empirischen Bereiches aus seinem synthetischen ´Begriff´ deduktiv abzuleiten.” Lukácsnál mindez a következőképpen hangzik: “A művészet történetfilozófiájának tárgya az értelmes egyszeriség kategoriájává vált egyes.” A művészet történet filozófusa a művészettörténeti, irodalomtörténeti folyamatot történetfilozófiai típusokban és korszakokban ragadja meg, amelyekben a történelmileg szükségszerű egyest véli felfedezni, amelyet valóságosnak tart, ugyanakkor ennek a szükségszerű egyesnek különféle realizációi lehetségesek, amelyek már tisztán esztétikai jellegű egyedi szerkezetek, esztétikailag pontosan konkretizálható egységes, bár irracionális értelmük van. A történetfilozófiai tipológia keretén belül lejátszódó tényleges realizáció sorrendiségét, folyamatát ez a rendszer nem tudja megragadni, és nem is célja. A tipológia tehát csak azokat a formai lehetőségeket adhatja meg, ahogy “valamely idegen okságok által hajtott mozgás esztétikailag objektiválódhat. Az “idegen okságokat” – tulajdonképpen az irodalmon kívüli, reális történeti tényezők akarnának lenni – egy következő metafizikus lépésben ragadná meg.
Mindezek alapján különbség van a történetfilozófus és a történész megismerésformája között. Amíg pl a történetfilozófus a megismerés tárgyává teszi a stílusformákat, korszakokat, addig ezek a történész számára a megismerés eszközei lehetnek. Ezért van ráutalva az irodalomtörténész pl. az esztétikára, ha értékel, mivel az esztétikai anyaghoz való viszonya leküzdhetetlen. Ugyanakkor a történetfilozófia számára nincs megadva egy olyan jellegű összefoglalás lehetősége, m int ami a történésznek, hiszen Lukács szerint a történetfilozófia végső lehetősége az esztétikailag-kanonikusan logizálható után a “végső egyszeri”-ség, “az immanens esztétika transzcendentálisa a metafizikába”, amivel tulajdonképpen meg is szünteti magát.
Lukács érzi magának az irodalmi mű megközelítésének dilemmáit. Így ír erről a “Megjegyzések az irodalomtörténethez” c. korai munkájában: “Az irodalomtörténet az elé a paradox feladat elé van állítva, hogy a két szempontot (ui. a szociológiait és esztétikait) egyesítse: keresse az állandót a változóban és a változót az állandóban; keresse az esztétikai absztrakcióban megfogalmazott formák fejlődési lehetőségei, útjait, tendenciáit, és egyszersmind az egyes irodalmi művek (és hatásaik) ezerfelé ágazó szövevényében az állandót, a visszatérőt, a törvényszerűt.” A paradoxont Lukács történetfilozófiai rendszere nem tudja megszüntetni. Ugyanakkor éppen a lényegében logikai és nem valóságosan történetfilozófiai megközelítés által Lukács akaratlanul is elkerüli mindenféle spekulatív történetfilozófia legnagyobb problémáját, nevezetesen azt, hogy nem tud felvenni tárgyával a történelemmel szemben egy nem történeti nézőpontot, kénytelen adott történelmi jelenéből szemlélődni.
Ez a probléma nagyon jól látható többek között Szerb Antalnál. Szerb Antal – Lukácstól teljesen különbözően – egy “szellemtörténet” eszmerendszer történetfilozófiai irányzataival került kapcsolatba, mindenekelőtt Sprenglerrel. Azt most itt nem érdekes, hogy mi mindent vett át Szerb Antal Spenglertől és a többi kultúrfilozófustól (Huizingától, Ortega y Gassettől, Keyserlingtől stb.), és milyen formában. Ettől sokkal fontosabb számunkra két dolog, az, hogy észrevegyük a történész kiszolgáltatottságát a történetfilozófussal szemben, ha a történész éppen ebben az irányban tájékozódik, és keres rendszerezési lehetőségeket, másrészt azt a nagyon fontos tényt, hogy adjon is úgy-ahogy segítséget egy spekulatív történetfilozófia az irodalomtörténet, tehát szó szerint az elmúlt és megfelelő távlatba került irodalmi jelenségek rendszerezéséhez, a jelen megítélésében elbizonytalanodik, és mint ahogy Szed Antal, jobb híján a jelen irodalmának mindössze formális, kronologikus összegezésére képes.
Nyilvánvaló, hogy a történetfilozófiai módszer irodalomtörténeti alkalmazása nem volt képes az irodalomtörténet-írás problémáját megoldani, sem a lukácsi kísérlet, sem az irodalomtörténeti rendszeralkotásra mindenekelőtt ható “szellemtörténeti” gyökerű történetfilozófia, nem segítette hozzá az irodalomtörténészeket egy megfelelő történetiséghez.
Nem véletlen kezdi azonban Hans Robert Jauß , az ún. recepcióesztétika, az irodalomtörténet “megmentésére” irányuló korszerű kísérlet egyik létrehozója, elméleti rendszerének kifejtését mindenekelőtt a történetfilozófiai rendszerek történetével és kritikájával. Ezeknek irodalomtörténeti adaptációja ugyanis azzal a szándékkal lépett fel legalábbis, hogy az irodalmat adekvát módon összeköti a reális vagy külső történelemmel. A kiindulópont tehát a recepcióesztétika számára, túllépve immár a történetfilozófián (és a nemzeti eszmén, mint ideig-óráig valóságos “történelemképző” szemponton), ténylegesen megragadni az irodalom valóságos történetét.
A rendszer újszerűségét és pozitívumát a történetfilozófiával szemben Jauß a következőkben foglalja össze: “Ha az irodalomtörténet mögé odavetítjük a mű és a közönség folyamatosságát biztosító dialógusának hátterét, akkor állandóan látjuk esztétikai és történelmi aspektusok ellentétét is, s ezzel újjászövődik a szál a korábbi irodalmi jelenségek és a jelen tapasztalata között.” A modell tehát egy korszerű “termelési” modell, amely az irodalmi produkció és recepció sokszálú folyamatát és a reális történelmi viszonyát dialektikusan képes megragadni. A modellben magában, és most már Jauß rendszerén túllépve, nem tagadjuk, azt a döntő fordulatot látjuk az irodalomtörténetíráson belül, mint amit a marxi filozófia jelentett a spekulatív történetfilozófiáknak forradalmi gyakorlatban való meghaladásával. Ha ez az állítás igaz, akkor a kibontakozó recepcióesztétika lényegében a marxi “történetfilozófia”, a dialektikus materializmus irodalomtörténeti folyamatra adaptálása. Ha ez igaz, akkor a recepcióesztétika a történetfilozófia meghaladása az irodalomtörténetírásban.